Az év vége felé szokás egy kicsit lazítani. Ilyenkor nem egy újság kiad egy önreflexív, könnyed hangvételű számot, tévéműsorok közreadják saját bakijaikat, divat a kabaré és mindenféle könnyű műfaj. Jómagam úgy gondoltam, hogy számba veszem néhány, a borral kapcsolatos furcsa, abszurd éttermi-pincei élményemet.
Hogy milyen a jó borlap, az bizonyos mértékig egyénfüggő, de azért fel lehet állítani egy kritériumrendszert, mely többé-kevésbé általános érvényű.
A bor bizalmi termék. Borásztól is lehet hallani: állíthatnak teljes állásban megfigyelőt egy pincébe, akkor is csak a borász tisztessége lesz a garancia arra, hogy az kerül a palackba, ami rá van írva. Többek között ezért is érdemes belevágni a borturizmusba: az ember közvetlen közelről ismerheti meg a borok készítőjét, szerencsés esetben a nemes nedűt adó dűlőt, vagy akár a szőlőtőkéket is. S a pincészet meglátogatása után eldöntheti, hogy megbízik-e a borászban vagy sem. Így van ez a gasztronómiában is.
Nézzük először a Michelin-csillagokat, melyek körül igen sok a vita, mióta a gasztronómiai szakmán belül a gumigyár étteremkalauza által megteremtett érték-skála egyfajta etalonként kezdett működni. Volt, aki „visszaadta” a csillagokat, mert idegesítette a megtartásukkal való stressz, volt, aki kétségbe vonta a tesztelők elfogulatlanságát, van, aki a vendégre hivatkozva mellékesnek tartja eleve a csillagokért való küzdelmet.
Megvan a második magyar Michelin-csillag. Az Onyx utóbbi négy borvacsoráján kivétel nélkül szerepelt tokaji borász, ami talán azt is jelzi, hogy jó úton járunk, hamarosan elérhetjük a méltó helyünket a világ kulináris- és bortérképén egyaránt.
Borról mindent, a tudásszomj csillapítására. A termelő és a fogyasztó szempontjából egyaránt.
Utolsó kommentek