A Royal Tokaj főborásza, Áts Károly idén tizedszer szervezte meg a helyi borászok évzáró kóstolóját december 29-én. A jubileumi eseményen is komoly seregszemlét láthattunk a világ boraiból, ám a legfontosabb mégis az volt, hogy jól éreztük magunkat együtt.
Az év vége és a születésünk napja egyaránt visszatekintésre késztet. Mivel nekem a kettő szinte egybeesik, minden évben alaposan értékelem az évjáratot, mérleget készítek, elsősorban a jövő bölcs tervezése érdekében.
A desszertekhez való viszonyulásom olyan, hogy egyik oldalról erről a műfajról vagyok hajlandó a legkönnyebben lemondani, de ugyanakkor egy jól elkészített desszert kulináris katarzist is jelent számomra. Másként fogalmazva: míg a mai magyar vendéglátás főáramának hagyományos fogásait, a halászlevet, csülök péknét, rántott borjúlábat, körömpörköltet stb. szívesen fogyasztom, nemcsak az Aranyszarvas-Mák-Kistücsök zsánerű modern átiratban, hanem a megszokott módon is, addig a main stream cukrászat zselatinos-vajkrémes-piskótás szabványprodukciói nem hoznak lázba a legcsekélyebb mértékben sem.
Az év vége felé szokás egy kicsit lazítani. Ilyenkor nem egy újság kiad egy önreflexív, könnyed hangvételű számot, tévéműsorok közreadják saját bakijaikat, divat a kabaré és mindenféle könnyű műfaj. Jómagam úgy gondoltam, hogy számba veszem néhány, a borral kapcsolatos furcsa, abszurd éttermi-pincei élményemet.
A kérdést Dorozsmai kollega dolgozata filozofikus igénnyel járta körbe, nekem csak a nehezét hagyta, hogy a desszert, azaz a bejgli minden családban felmerülő dilemmájára keressek választ. Ime tippjeim a csömör elkerülésére.
Borról mindent, a tudásszomj csillapítására. A termelő és a fogyasztó szempontjából egyaránt.
Utolsó kommentek